Sok gondolat próbál megkapaszkodni bennem  a gyorsan sodródó januárban. Hetykén rázom le őket, de néhányan túl  eltökéltek. Leginkább arra kényszerítenek azon töprengjek, mit nem kellene csinálni. Mi az ami már egyáltalán nem érdekel, nem motivál, sőt kedvem sincs hozzá. A napi rutin színházi megőrülés felejtős. Szervezés maximális turbulencián, szintúgy. Nyugalom, elmélyülés. Akkor foglalkozni egy-egy anyaggal, amikor van mondanivalóm. Ha két évig nincs, akkor nincs. Bizonyára valami más foglalkoztat éppen, nem a színház. A reneszánsz ember szemlélete vonz, mindig is vonzott: ma tanár vagyok, holnap rendező, holnapután író, jövő héten dramaturg, két hét múlva szociális vagy színházi nevelési foglalkozást vezető közösségi ember. Miért kellene kizárólag egy dologra fókuszálni, abba beleőszülni? Szabadon alkotni, elvárások és kötöttségek nélkül. Egyedül. Vagy azokkal akikkel jó együtt dolgozni. Akikkel közös az elhivatottság: egy rögeszme, ami nem hagy minket nyugodni, amíg meg nem születik valamilyen formában. Létezni öröm. Alkotni időnként gyötrelem, de amikor  a létezés eufóriája áthatja az anyagot, akkor örömmé válik. Ezt keresem, kutatom. De a kutatás saját tempójában. Nem pályázati elvárások szerint, megadott előadás és bemutatószámban, kötelezően elérendő fizető nézőszámban. Nem szalag, nem fut rendeltetésszerűen. Kísérletező, sokarcú művészet. Kanyargós, néha keskeny, máskor széles út. De vezet valahová. Oda, ahol éppen most száll fel a köd.