Belement a szemünkbe. Mit belement? Rátehénkedett. A testünkre, a szívünkre, a lelkünkre. Hívjuk nagyon sokféleképpen. Néha Istennek, néha szerelemnek, néha munkának, néha mételynek, igazságnak, örömnek és néha kis kártékony rágcsálónak, ami megrágja a cipőd szárát.
Nem hagy nyugodni. Ott ücsörög melletted és pofázik:
- Na mi van függetlenke, csinálod? Jaj, hát ne panaszkodj, hiszen, ez az amit igazán szeretnél. Nincs pénz? Hát szerezz. Ne vonakodj, itt csücsülök, és halálra unom magam. Bizonytalanságban élsz? Te választottad barátocskám. Azt sem tudod, hogy miért foglalkozol ezzel? Nagy cucc. Meg kell téged sajnálni. Sok a duma. Csináld és hálás leszek neked, ha majd megöregszel.
Nehéz vele, annyi szent. Viszont, ha elég őrült vagy hozzá, akkor jól kijöttök egymással. Mert az biztos, aki színházzal foglalkozik Magyarországon, annak van valami tikkje. Aki pedig független színházzal, az pedig nem normális.
Bolondok vagyunk mi is. Pezseg az agyunkban az, amit művészetnek, vagy kultúrának nevezünk. Tenni akarásnak. Talán ez a bolonság is késztet arra, hogy írjunk. Négykezest. Egy rendező és egy színész. A mindennapokról, a nehézségekről, ha megnyertük, ha elbuktuk, ha elfáradtunk, ha feltöltődtünk, ha nem tetszik, ha elégedettek vagyunk.
Húsz ujj, négy kéz, két ember, egy színház. Ami sokféle. Mert az ugyanolyan untat. A megszokottért nem érdemes őrültnek lenni.
Induljon hát a nóta:
„Tilos, tilos, tilos, háromszor is tilos/
fogva tart vagy elenged/
kimos, kimos, kimos, az életből is kimos/
alkalmazott művészet/
Dorombol darabbal, fickándozó aranyhal/
Felszabadít, ha jóba vagy magaddal.”
- Imola és Szasza -
Homo Ludens Project
1.
Ülök az anyósülésen, kapaszkodom. Übü épp veszélyes sebességgel kanyarodik, közben köpködve szórja a válogatott szitkokat. A szélvédőn lassú patakban folyik a nyál. A bal fülembe a megkötözött Petőfi suttog, testvérének nevez, a szabadságról áradozik, buzdít, hogy szökjünk meg az őrült CAR-MEN…