Januári első próba. Egy nő. Megremeg a horgasinam: jól felállni a startvonalra, akkor is ha bizonytalan a cél. Tudom, mondanom kell néhány szót, arról hogyan állunk az évad második feléhez, új bemutatóhoz, úgy hogy fogalmam sincs mennyi pénz lesz rá. Ha nem lesz működési pályázat vagy esélytelen, hogy pénzt nyerjünk a "kultúraromboló (E.P.)" szövegeire, akkor mire tervezzünk? A válasz végtelenül naív: magunkra. Miközben beszélek és felvázolom a lehetőségeinket, egyszeriben világossá válik, hogy nem félek, még csak nem is szorongok. Rövid vagyok, mosolygok, időnként elnevetem magam. Nézem a többiek arcát, elgondolkodva mosolyognak vissza. És néhány másodperc múlva zúdulnak az ötletek, hogy mit kellene csinálni, hogyan lehetne felépíteni már januártól a pr arculatot, megpróbálni a piac felé fordulni. Senki sem félti a bőrét, a bizalom füstkarikái óvatosan, és kacéran körbetáncolnak. Emlékszem 2010-ben többször is befagyasztották a már megnyert pénzeinket, aztán azok úgy is maradtak, én pedig feloszlattam a társulatot. Megsimogat a múlt, és bágyadtan elinal. 

"Minden tetőről látni a napot." (P. J.)

Hazafelé Sz. mesél. Jó ellenpont. Arcul csapta a létbizonytalanság, pontosítok épp földbedöngöli. Sürgősen munkára van szüksége, hiszen csak színészként lehetetlen megélnie. Nálunk. Keresi az irányokat, magában az iránytűt. Ahogy én is, hová kormányzom a könnyű, kis lélekvesztőt.

"Ne félj hajóm, nincs rajtad a Holnap Hőse". (A. E. után)