Napok óta be vagyok zárva. Mint sokan mások. Autonóm, szabadlelkű, a korlátokat nagyon nehezen tűrő emberként nem is viselem rosszul. Időnként különböző intenzitású szorongás környékez meg, mivel az agyam a helyzetet azonosítja egy korábban átélt karanténnal. 1989 decemberében Temesváron, a szüleim szintén bezártak minket a házunkba, amíg a véres forradalom véget nem ért. Még az udvarra sem mehettünk ki, mivel a tőlünk nem messze álló víztoronyból kiszámíthatatlanul lövöldöztek. Házunk ablakai könyvekkel voltak berakva, így védtek meg minket a sűrűn röpködő golyóktól. A szüleim felváltva jártak tüntetni az elsötétített városba, így akadt aggódnivaló, vajon hazatérnek-e. Mégis ebben a zavaros időszakban döntő ereje volt az emberbe vetett rendületlen hitnek. Ahogy összekapaszkodik, és szabad utat tör magának a román, a magyar, a szerb, az örmény, a cigány a sváb: egy emberként, határozott erőként.

Öntudatlanul most is figyelek. Alkotóhelyünk bezárva. Próbáink, elnapolva. Persze közben tűnődünk, tervezünk, pályázunk. Online. Az emberi magatartás, viselkedés viszont élő marad. Átüt, átvérzik vagy mosolyogva átsugárzik a felhőn. Nem öltözteti páncélba a munka. A veszélyhelyzet leveteti velünk a védőmaszkot. Dereng a valódi. Amihez képest létrehozzuk a színházat. Vannak akik most jönnek rá, hogy az idő, meg a tér máshol van. Eltűnt a színházi prés. Nincs rohanás, teperés, könyöklés, nyalás, lobbizás. Mások épp eddig álcázott gyengeségeiket fedik fel önként: lustaságot, kétszínűséget, hazugságot, önzést, irigységet. Csodálkozva állunk szembe magunkkal. Pőrén, csúnyán, hibásan, esetlenül. Emberként viszont együtt, szépen.