Miért csinálunk független színházat vidéken? Hisz a független színházak színe-java Budapesten van. Mi kényszerít néhány megrögzött mániákust napi szinten küzdeni a lehetetlennel? Infrastruktúrát, pénzt, vesszőt, paripát előteremteni. Működtetni, alkotni és nem robotolni. Úgy létezni, hogy tudjuk, periférián vagyunk, hisz nem népszerű témákkal  foglalkozunk, nem vagyunk viccesek, rétegműfajokban mozgunk. Kísérletezünk formával, egymással, magunkkal. Kritikus pedig elvétve tűnik fel a láthatáron. Szóval a köztudattól, szakmától kőhajításnyira legalább. Mindezt miért?

Tegnap előadás előtt, lelkes, ötletekkel teli emberekkel töltöttem az időt. A fiatal lekesedés semmihez nem hasonlítható, azonnal cselekszik. Rendkívüli, előrevisz. Nem siránkozik. Kellemes természetű és radikális. Ilyen A., aki naponta görgeti a HLPés feladatokat és pályázatokat, ő mindig tartogat valami remek ötelet, ami a pr-t az önkéteseket vagy a működést segíti. Vagy K, az önkéntesek vezetője, pillanatok alatt átlátja kit-kivel kell összekötni, illetve hogyan növelhetjük a bázisunkat. 

V. a technikusunk, aki csodás ötletekkel lep meg minden próbafolyamatban, nemrég azt mondta: itt közösség van. Ajándék mondat, amit jó helyre tettem. És ott vannak a zenészek, színészek, képzőművészek, fotósok, filmesek: odaadásuk a malter, a habarcs, ami összetart. Meg a sok középiskolás, akik vagy Humániát vagy egymást építik, és komoly konfliktusokat oldanak meg a fórumszínházi foglalkozásokon. Sarjad a remény, ha őket nézem, hallgatom. Élek. Vidulok.

Van egy kedves barátom H., aki fiatal rendező-lány koromtól kíséri a munkáimat. Több alkalommal heves csatározásba is keveredett miattam konzervatívabb színházcsinálókkal szemben. Ismer, felismer, dacol ha kell. Nemrég, egyébként épp jókor, azt mondta szigorúságom és eltökéltségem erőt ad neki is, ha elfárad.

Habarcs, malter vagyunk. Színünk szürke. Színházunk tetthely. Ezért minden.